Ciklámenszínű harisnya, rövidke sort, a nyakában egy lila hintaló láncon - Kovács Patrícia, a Vígszínház művésze szemlátomást jelenlegi szerepében, a Túl a Maszat-hegyen című mesejátékban él. Csakhogy most egy másik Patríciát keresünk! Azt a lányt, aki hétvégenként együtt kocog: kerekes székes embertársaival a Városligetben.

,,Talán emlékeznek még Hozleiter Fannyra, a„táncoló kerekes szék" derűs tulajdonosára, akiről néhány éve, az érettségije előtt írtam. Azóta is kapcsolatban vagyunk. - Nem fogod elhinni - újságolta nemrégiben a telefonban -, én is indulok a maratoni futáson. És nem más fog tolni, mint maga Kovács Patrícia!”
- Végül Fanny nem tudott eljönni, mert megbetegedett - meséli a színésznő, amikor később találkozom vele -, de így is négy kerekes székes fiatalt kísértünk, illetve toltunk végig a maratonon egy több mint harminc főből áltó csapatban. Felemelő volt érezni a bizalmukat. Meg a sok figyelmét, kedvességet, amit a futóktól és a szurkolóktól kaptak. Még az útvonalat biztosító rendőrök is sokszor kiestek a szerepükből, és tapsoltak, vagy biztattak minket. „Suhancaink" részesei lettek valaminek, amiről korábban azt gondolták, számukra ez nem lehetséges.

„EGYEDÜL KEVÉS VOLTAM"
Patrícia utólag se akarja elhinni, hogy a kezdeményezésük ekkora érdeklődést váltott ki. Saját bevallása szerint soha nem lett volna benne annyi kurázsi, hogy egyedül életre hívja a Suhanj!Alapítványt. Ehhez a férje, Gusztos Péter kellett.
A volt országgyűlési képviselőt, aki többszörös maratonista, a külföldi futóversenyeken látott példák inspirálták. Ő nyitotta fel Patrícia szemét arra, hogy Nyugat-Európában a mozgáskorlátozott és értelmi sérült emberek teljesebb életet élnek, mint nálunk. Ki tudnak járni az utcára, a parkokba, önállóan tudnak közlekedni, nem dugják el őket. Magyarországon ellenben sokan a négy fal közé szorulnak, mert vagy nem vállalják fel őket, vagy maguk sem hiszik, hogy az élet róluk is szólhatna.
Pedig miért ne? - tette fel magában a kérdést Patrícia,. miután Péterrel együtt felfedezték a világhálón az amerikai Hoyt család videóját Az igaz történet egy apáról szól, akinek fia egy szülési komplikáció következtében mozgássérülten és beszédképtelenül jön a világra. Nem nyugszik bele, elhatározza, hogy gyermekéből kommunikáló, értelmes felnőttet nevel. Beszerez számára egy beszélő számítógépet, kijárja, hogy ép gyerekek között végezhesse iskoláit, és nem utolsósorban rajthoz áll a kerekes székes fiúval a maratoni futóversenyeken. Ez a srác mára elvégezte a bostoni Egyetemet!

FANNY EGY ELEVEN CSODA
- A végső lökést mégsem a film adta meg - vallja be a színésznő -, hanem egy eleven csoda: Fanny. Péter akadt rá a blogjára a neten, Mosolyka a címe. Annyi ötlet, humor és önfeledtség áradt az írásokból, hogy rögtön arra gondoltam, meg kell ismerkednem ezzel a lánnyal. Írtam neki, és találkoztunk. Az volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, kiállok a mozgáskorlátozottak ügyéért. Fanny szélfútta frizurájával és ragyogó barna szemével olyan volt, mint egy könnyed tavaszi mosoly. Ha rosszkedvűen ébredek vagy elégedetlen vagyok magammal, rögtön ő jut eszembe. Ilyenkor elszégyellem magam. Ha ő, akinek sokkal kevesebb jutott, és abból is kihozza a maximumot, akkor nekem, akinek van két kezem, két lábam, kutya kötelességem összeszedni magam és örülni az életnek!

,,ÉLNI CSAK BÁTRAN ÉRDEMES!"
Patrícia egész ősszel kerekes székesekkel edzett a Városligetben a futóversenyekre. S bár imád otthon tenni-venni, ilyenkor eldobott fakanalat, könyvet, és szabadidejét védenceinek szentelte. Többükkel szoros barátság született.
A színésznőtől azóta is sokan megkérdezik: miért csinálja? Mi köze ehhez?
- Mert felelősséget kell vállalni önmagunkért és másokért! - válaszolja. - Hogy a világ boldogabb lehessen. Különösen annak kötelessége ez, akinek megadatott, hogy ismertsége révén segíthessen. Szép dolog a kutyázás - nem titok, hogy a színésznő otthon, a két vizslájával érzi magát a világon a legjobban -, de egyszer mindenkinek fel kell nőni. Úgy látszik, most jött el a pillanat.
Patrícia édesanyja még jól emlékszik rá, hogy a lánya gyerekként is mindig kiállt a gyengébbekért. Soha nem futamodott meg semmitől, nem volt félénk, inkább kíváncsi, izgága, érdeklődő. Hiába mondogatták néki: „Hányszor megmondtam, édes lányom!", ő csak pimaszul megvonta a vállát, és gondolkodás nélkül elkövette a következő turpisságot is.
- Soha nem óvtam, féltettem magam, a kavicson is lehetőleg úgy futottam, hogy elessek. Kifejezettén vágytam arra, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor fáj. Azt hiszem, eddig se éltem gyáván. De most nap mint nap azt tanulom „Suhancainktól", hogy csak bátran érdemes.

Katt a képekre! :)